Egy nagyon kedves ismerősöm az egyik előadásán úgy fogalmazott, hogy a Sors és a Szabad akarat viszonya olyasféle módon írható le, mint egy nagy tér, amiben kerítések vannak, amik terelgetnek és védenek minket. Ha követjük a Sorsunkat, (ezáltal feloldva karmánkat) akkor a kerítés fokozatosan kitolódik, egyre nagyobb teret ad nekünk.
Nem tudok nem párhuzamot vonni ebben a Vaszatival, akár a konkrét tereket és falakat (kerítéseket) nézzük, akár azok hatását az életünkre. Lássuk hát, mi a helyzet az én teremmel meg kerítéseimmel.
Az elfogadásról
Ígértem, a problémákról fogok írni. Mielőtt belefognék... Életem utóbbi szakaszában az a két mondat, ami a legmeghatározóbb volt számomra, és a legnagyobb pozitív hatással volt az életemre, a következő volt: "Minden pillanatban pont olyannak kell lennem, amilyen éppen vagyok. Szeretem és elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok." Ez
Bagdi Bella önszeretetről szóló meditációjában hangzik el, és vannak időszakok, amikor ha nem is meditálok erre, de rendszeresen hallgatom. Valamiért azt gondolom, és úgy érzem, hogy minden örömünk és problémánk alapköve ez. A boldogság vagy teljes élet (ki hogyan nevezi) alapja a szeretet – alapvetően önmagunk szeretete, és ez sugárzik ki a környezetünkre, – ez pedig az elfogadáson alapszik. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki képes elfogadni saját hibáit, életének problémáit, és a dolgok menetét úgy, ahogyan élete percei folydogálnak. Mások hibáinak elfogadása pedig még nehezebb. És most nem a folyamatos, tartós elfogadásról beszélek, amit a nagy guruk megélnek, hanem a képességet vagy tudást, ami segít nekünk abban, hogy ne folyton ár ellen ússzunk. Lehet, hogy igaza van az ateistáknak, lehet, hogy tévednek abban, hogy az életnek nincs semmi mögöttes értelme. Akárhogy is van, egy helyzet megoldása semmivel sem lesz könnyebb attól, hogy lázadozunk ellene, és ami már az adott pillanatban kikerülhetetlenül ott van az orrunk előtt, azzal jobbat nem lehet csinálni, mint tudomásul venni. Ez így leírva olyan gyönyörűen egyszerű, hogy régi matektanáromnak is biztosan tetszene. (Szerinte a legegyszerűbb a legszebb megoldás. Tudott valamit az öreg.) A nagyon érdekes az, hogy a valóságban ez egy olyan működőképes dolog, amivel problémákat oldhatunk meg hatékonyan, tisztíthatjuk, könnyíthetjük a lelkünket (ezáltal gyógyulunk is, mert „ürül” a hibás parancs a szervezetünkből), és a normál mezei halandó ember számára tanulható, gyakorolható. Csupán ki kell próbálni, ízlelgetni, milyen is ez, figyelni magunkat, mi zajlik le bennünk, és egy idő után az ember ráérez az ízére.
Nem azt mondom, hogy mindenkinek ez az útja, de van egy pont, amikor az ember megérzi, hogy milyen jó cucc is ez. És akkor törekszik arra, hogy a lehető legtöbbször megvalósítsa. A „baj” az vele, hogy azt igényli, hogy figyeljünk oda arra, amit éppen csinálunk, amit éppen élünk, és ez nehéz, mert folyton rohanunk, egyszerre ötfelé figyelünk (de egyfelé sem igazán), és agyilag hullafáradtak vagyunk. Mindannyiunknak vannak olyan időszakai, amikor (akár részben vagy egészében) szétesik az életünk, teszem azt, megbetegszünk, elveszítünk valami számunkra fontosat, vagy valami váratlan, sokkoló történik velünk. Ezekben a szituációkban az a rendkívüli lehetőségünk adódik, hogy ténylegesen odafigyeljünk arra, hogy valójában mi történik velünk, az életünkkel, mert egy pillanatra kiszakadunk abból a pörgésből, amiben alapjáraton vagyunk. Kényszerűségből bár, de megállunk, végiggondoljuk, amit kell, hiszen mást adott pillanatban nem tehetünk. A jó hír az, hogy a lényeg meglátásához nem kell semmiféle tragédia. (A téma nagy tanítója
Eckhart Tolle, aki nem ismeri, annak figyelmébe ajánlom „A most hatalma a gyakorlatban” és az „Új Föld” című könyveit. Honfitársaim közül Kiss Balázs Kunó
csillagmag.hu oldalát is meg kell említenem, mert mindig nagy hatással volt rám az őszintesége, tudása, és a tiszta hang, amit hallat.)
Azért írtam ezt e hosszú bevezetőt, mert fontosnak érzem kijelenteni, hogy nem igazán hiszek a pozitív gondolkodás azon vonulatában, amely cukormázzal vonja be a problémákat, és azzal sem, ami "megváltja" a világot. Az életet nem úgy látom, amit tökéletesre kellene „megcsinálni”, ettől vagyunk szerethető, húsvér emberek. Ha illúziók helyett arra koncentrálunk, ami az orrunk előtt van, – nem arra gondolok, hogy siránkozunk, drámázunk, csak tudomásul vesszük, ami éppen adott pillanatban van, de nagytotálban, és hagyjuk, hogy legyen úgy, ahogy van, – lehet, hogy nem oldódik meg semmi, fanfárok sem szólalnak meg, csak szimplán könnyebb lesz az egész. Mindenesetre az önelfogadásba az is beletartozik, hogy elfogadjuk, hogy az életünk minden pillanata nem feltétlenül arról kell szóljon, hogy ebben a jó kis elfogadós – tudomásul vevős állapotban vagyunk, mert az szintén illúzió volna. A kulcsszó a tudatosság.
Taposómalom
Sokat gondolkodtam, mit fogok írni, mik a legmeghatározóbb problémáim. Bevallom, most, ebben a pillanatban sem állt még össze totálisan a kép. De ha választanom kellene, mit a legnehezebb megélnem, azt mondanám, a Földön élni, egyszerű emberként a huszonegyedik század civilizáltnak mondott világában, élni a mindennapokat és a pörgést a mókuskerékben. Ez az egész életemet végigkíséri, hogy a társadalmilag valamelyest rendezettnek mondott körülmények megteremtéséhez szükséges teendők felőrlik az erőmet. Ilyen tevékenység például a munkahelyemen dolgozni, vagy valami módon elérni azt, hogy étel kerüljön az asztalra, aztán a kellő időpillanatban tiszta és normális ruhát biztosítani a család tagjai számára, és egy olyan otthont, ahová bármikor nyugodt szívvel úgy engedhetek be másokat. Nem véletlen, hogy nem szimplán azt írtam, hogy nehezemre esik a közelébe kerülni a "tiszta udvar, rendes ház" tulajdonosának járó címnek. Ahhoz, hogy házitündér legyek, újra kéne születnem, de az, hogy a minimális alap ennyire megterhelő is lehet, nemcsak nekem, az egész család számára, az elgondolkodtató. Az összes felmenőm végiggürizte az életét, ki módosabb volt, ki kevésbé. Egy dolog mindenképpen közös volt bennük: a munkáról szólt az életük. Esetemben a különbség annyi, hogy én fizikailag sokkal kevesebbet bírok, mint ők bírtak, és sokszor úgy érzem, csak a felszínen lebegek, sodródom az árral. Nyilván két kisgyerekkel az ember élete nem feltétlenül nyaralás akkor sem, ha most éppen nem dolgozom a munkahelyemen. De én már gyerektelen időmben is sokszor voltam fáradt, akkor is simán elúsztam a háztartással, és akkor is éreztem azt, hogy az, amit szívem mélyén, igazán szeretnék csinálni, alig-alig fér bele az életembe.
Vaszati szempontból tippem a nyitott teljes déli és a zárt teljes keleti oldal, és a családunkban mindenkinek valamilyen formában nyitott déli oldalú háza volt. Ha túl nyitott a dél, előtérbe kerülnek a kötelezettségek. Az életerő, vitalitás keletről jön, ha zárt a keleti oldal, akkor ezek blokkolódnak. Szüleim háza is ilyen, de ott keleten vannak nagy ablakok, bár nem messze ott áll keletre a garázs. Mindig nagy volt az alvásigényem, és sokszor éreztem fáradtnak magam akkor is, amikor még ott laktam. (Pont ma gondoltam épp arra, hogy mióta itt lakom, a mi lakásunkban, bizonyos szinten az alvás körül forog az életem. Egyikünk sem az egyéni égtájának megfelelő helyen alszik, a gyerekek amúgy sem ideális égtájon, és hol egyik, hol másik gyerek miatt éjszakázunk, de az alvóhelyeken sajnos nem igazán tudunk változtatni.) Ahogy aztán beköltöztek az életünkbe a gyerkőcök, ez hatványozottabbá vált, a fáradtság, és pozitív értelemben vett szenvedélyeim hiánya. Ráadásul megoldódott az is, hogy a szüleim mivel töltik nyugdíjas napjaikat, gyanítom, akárhány kéz adódna segítségnek, az mind találna magának elfoglaltságot a kicsik mellett. A legjobban azt utálom az egészben, hogy nem tudom azt a figyelmet megadni a gyerekeimnek, amit szeretnék. Gyerekként sosem értettem, amikor ingerülten szóltak hozzám, holott én nem tehettem róla, vagy azt, hogy olyan kevés időt töltöttek velem csak úgy, mert jó együtt. Amikor gyereket terveztem, nem tudtam, hogy ez nem csupán szándék kérdése, nem elég az, hogy fontosnak érzem, és teszek is azért, hogy önfeledten élvezzem a gyerekeim társaságát, és normális mennyiségű időt tudjak velük tölteni. Még így is előfordulhat, hogy nem sikerül pont az, ami miatt az ember az egészet kitalálta. Vagyis mit beszélek, hiszen sikerül, csak az idő sokkal kisebb szeletében, és talán nem a hét minden napján, mint ahogyan az jó lenne nekünk, a család tagjainak. Utálom, amikor türelmetlen vagyok, és azt a pontot kifejezetten, amikor annyira fáradt és ideges vagyok, hogy még a csodálatos gyermeki lényük is kevés ahhoz, hogy ebből kizökkenjek. El kell, hogy áruljam, néha még az is előfordul, hogy kifejezetten sárkány vagyok, és nem az, amit a kínaiak annyira tisztelnek, hanem az az utálatos fajta. Azt hiszem, ilyenkor Eckhart Tolléra is simán rávágnám az ajtót, na jó, ha megismerném, hogy ő az, akkor azért mégsem. Amikor épp agyilag zokni vagyok, az elfogadás annyiban merül ki, hogy elfogadom, hogy most ennyire vagyok képes és kész, ami azért kezdetnek talán jó.
Anyaság, kimerültség, kapcsolat az égiekkel
És máris a női szerepeknél tartunk. Bevallom, nagyon sokáig hadilábon álltam azzal, hogy nő vagyok, ugyan már, mi a frászt lehet ezzel kezdeni, mennyi sok bajjal járhat az ilyesmi. Életem során ez folyamatosan javult, gyerekként utáltam, hogy egyáltalán lánynak születtem, most kifejezetten örülök annak, hogy nő vagyok, még ha vannak is problémáim. Nagy-nagy erő lakozik abban, ha valaki igazán meg tudja élni a nőiességét, és most legkevésbé sem a külsőségekre, csáberőre meg manipulációkra gondolok. Nőnek lenni tényleg jó, ez a lényeg. Bár látszólag a férfiaké a világ, mégsem szívesen cserélnék velük. Ha belegondolok, mindig egyre nagyobb északi ablakfelületű lakóterekben éltem. (Ezalatt most a lakás vagy ház északi oldalát értem, amiben benne van északnyugat és északkelet is. A női energiák észak felől jutnak be az otthonunkba.) Igaz, hogy most egy csomó ablakunk van az északi oldalon, de magas fák állnak sorfalat pár méterre a házunktól. A vécénk is északon van. Idekívánkozik az, hogy az elmúlt négy évből, (akkor született meg a kislányom), amiben ugyebár az anyaságé volt a főszerep, három év egyszerűen ledarált, és ebből mostanában mászok ki, ez pedig eléggé hosszadalmas folyamatnak tűnik. A lányom fizikailag és idegileg a végletekig igénybevett (komoly alvásproblémái is voltak, csak hogy visszakanyarodjak az előzőekhez), és amikor enyhült a szorítás, jött egy nagyon nehéz terhesség (igen, vártuk, akartuk, de nem gondoltuk, hogy ennyire nehéz lesz). A második terhességem végefelé konkrétan összeomlott a szervezetem, és az orvosok annak ellenére, hogy mindent megpróbáltak, csak a kezüket tudták széttárni. Mindent megvizsgáltak, amit lehetett, minden leletem negatív lett. Hónapokig erőtlenül feküdtem az ágyban, jártányi erőm sem volt, még a szülés után több héttel sem. Egyszerűen elfáradtam, a szervezetem kimerült, lemerült. Az a csodálatos az egészben, hogy egy gyönyörűséges, nyugodt, kedélyes, és teljesen egészséges kisfiú született ebből a szörnyű terhességből, aki minden pillanatban gyógyítja a lelkemet, én magam pedig úgy tűnik, talán magamra találok, bár kisebb hibák vannak még a rendszerben. A lányomból pedig egy talpraesett, magabiztos és ügyes, ovis nagylány lett. Ha előre tudtam volna a nehézségeket, amiket a babák hoztak magukkal, teljesen biztos, hogy nem vállaltam volna be őket. De szerencsére megtettem. Vannak nehéz pillanatok és időszakok, és ahogy írtam, sokkal többet szeretnék az önfeledt pillanatokból, amikor nem kell az órát figyelni, és bizony sokat vagyunk fáradtak, de kívánni sem lehetne tündéribb kölyköket, mint a mieink. Szerencsére a férjem is lelkiismeretesen kiveszi a részét a gyereknevelésből, és amikor én kidőltem vagy lelkileg elfáradtam, akkor átvette őket, így a sötétebb időkben is megkapták azt a biztonságos érzelmi hátteret, amire minden gyereknek szüksége van.
Azt gondolom, hogy az északkeleti nappalink, ami egy plusz részt ad a lakáshoz, és ahol nagyon sokat tartózkodunk, sokat segített nekünk abban, hogy ilyen életrevaló, helyes gyerekeink lettek. Mindig, amikor nehéz volt, kaptam annyi belső erőt a spiritualitás által, ami átlendített, és lelkileg nagy fejlődési ugrásokat éltem meg. (A jó minőségű északkelet mindkét életterületet támogatja, a gyerekeket és a spiritualitást is. A mi nappalink északról teljesen nyitott, ablakok vannak faltól falig, és még egy kis teraszunk is van itt. Keletről sajnos zárt.) Az elmúlt években mindig volt az életemben egyfajta erőteljes kiegyensúlyozatlanság fizikai szinten, vitalitásban és mindazok megvalósításában, amit fontosnak éreztem, ezekkel sokat bajlódok. De akármi is történt, mindig minden csodálatos módon megoldódott, a folyamat megélésében mindig támaszkodhattam belső erőforrásaimra, működött a kapcsolatom a belső hanggal, és a végeredménnyel is mindig elégedett voltam. Hosszú évek óta arra törekszem, hogy minél stabilabb, kiegyensúlyozottabb legyek, fizikailag és lelkileg. Alulról szerettem volna építkezni felfelé, azaz a hétköznapokban találni meg a boldog pillanatokat, és az egyszerű, fizikai létben megtalálni a helyemet, és ha úgy tetszik, a szakrálist, az istenit. Valahogy úgy érzem, az a dolgunk, hogy földi halandóként éljük meg ebben a világban azt, hogy Isten szeretete mindenhol ott van, és mindenhol, minden pillanatban megvan a módunk, hogy ráhangolódjunk, mert az benne van a világ szövetében. És a nehézségek közepette én konkrétan megláthattam ezt. De ahogyan az életem alakult, az nem felelt meg az előzetes elképzeléseimnek, az általam áhított stabilitást nem sikerült elérnem, ha a dolgaim hétköznapi értelemben vett alakulását nézzük. Labilitásom fizikai testemben jelentkezett, szerencsére nem konkrét betegség, hanem kimerültség formájában, és a jelenség még most is tart. Még mielőtt komolyabb baj történne, mindig minden megoldódik valami módon, idővel, de néha a kés hegyén táncol az egész, és ez időnként nagyon félelmetes. És ezekbe a helyzetekbe jön be mindig egy intenzív belső folyamat, amit máshogy nem tudok megfogalmazni, minthogy ráhangolódom az égiek vezetésére. Nagyon konkrét belső sugallataim vannak, filmek pörögnek le a lelki szemeim előtt, és tudom, érzem, hogy a látszat ellenére minden rendben van. (Mivel a délnyugat felel a stabilitásért, azt gyanítom, a délnyugati szobánkban lévő nagy ablakok nincsenek a segítségünkre a témában, és ide nehéz bútorokat sem tudtunk tenni, az ágyunk fért be csupán.)
Férfi és női energia
Érdekes, hogy nekem a megmagyarázhatatlan erők segítettek rengeteget, holott nem számítottam rá, a férjem viszont nagyon intoleráns ezekkel kapcsolatban. Látom rajta, hogy igyekszik, de olyan erős szűrő munkálkodik benne, hogy előbb-utóbb mindig ide lyukadunk ki. Rossz érzés, hogy ezt az oldalamat, ami számomra nagyon fontos, ennyire nem tudja elfogadni, nyilvánvaló szándéka ellenére sem. Ráadásul egyáltalán nem vagyok olyan típus, aki mindenféle, a való élettől elrugaszkodottnak tűnő dolgokkal traktálja a környezetét. Egyszerűen folyamatosan azt tapasztalom, hogy bizonyos „spiri” dolgok bekopognak az életembe anélkül, hogy keresném őket, és az egész érthetetlen, de működnek. Nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudom vele megosztani, sőt még ellenérzést is vált ki belőle ez. A Vaszati tipikusan ilyen példa, hallani sem akar energiaáramlásokról és -minőségekről, mert a mi lakásunkban, ami lakóépületben kelet felől mondjuk a tizenkettedik, az az energia honnan tudná, hogy az én előszobámban neki keleti minőségűnek kell lenni. Továbbá honnan tudja az az energia, hogy ez a szoba Mariska néni délkelete, tőle egy méterre pedig már a szomszéd délnyugata. Elkezdem neki magyarázni, hogy minden lakótér egy külön egység, a benne élők közös energiája alakítja ki ezt, a tudatuk pontosan ismeri a határvonalakat, és ebbe lép bele a kétféle energiaáramlás, az egyik kelet-nyugat, a másik észak-dél irányú. De ő már eldöntötte, hogy ennek semmi értelme nincs, és ennyivel le is zártuk a témát. Amíg komoly tudományos kísérletekkel ezt be nem bizonyítják, labdába sem rúghat nála a Vaszati. Állítólag a zárt kelet okozhatja ezt, és nemrég olvastam, hogy a megterhelt középső rész gátolja a családfő lelki fejlődését, nos, nálunk mindkettő játszik.
Kommunikáció
Sajnos a kommunikációnk is egyre nehézkesebben működik. Mi, akik éjszakákat átbeszélgettünk huszonéves korunkban, és hasonló szemléletünk volt kapcsolatunk fő megalapozója, egyre többször teljesen hétköznapi, egyszerű dolgokat is nehezen tudunk megbeszélni. Egyrészt mindketten változtunk azóta, és néhány dolog mögöttünk van már, másrészt alakulóban vannak mindkettőnk rigolyái, még mi is öregszünk ugyebár. Szerepet játszik a már sokat emlegetett fáradtság is, ami mindkettőnket hajlamos megtámadni, meg aztán az évek óta bennem felgyülemlett, és időnként belőlem előtörő frusztráció sem segíti az összehangolódást. Néha úgy érzem, abszurd, hogy a mondanivalónkat apró darabokra kell szétszedni, és megmagyarázni, hogy a másik megértse. Ez oda-vissza így igaz, mert sokszor utólag derül ki (már ha kiderül egyáltalán), hogy ami a közlő fél számára teljesen egyértelmű volt, a másik abszolút máshogy dekódolta. Őszintén szólva, fárasztó tud ez lenni, nekem is, neki is. Az sem kellemes, amikor már nem az eredeti témáról vitázunk, hanem arról, hogy hogyan is vitázunk. A lakásunk északi régiójában szűk helyiségek vannak, vécével, ez biztosan nem tesz jót, mivel az észak minősége kihat a kommunikációra.
És még sokan mások
Sorolhatnék még jópár dolgot, amivel küszködök, nyelvvizsga miatt meg nem szerzett diplomáról, az életembe belépett allergiáról, egymás után sorra eltünedező hobbikról, meg nem valósított tervekről, amik után a fájó hiány marad, egyre problémásabb torokcsakráról, (kis híján megfulladásról, halálfélelemről,) és arról az érzésről, mintha be lennék zárva egy életbe, ami szűk nekem. De igazándiból nem is ez a lényeg.
Heppiend nincs? De vaaan! (Remélem...)
Mert a lényeg az, hogy előbb-utóbb minden probléma megoldódik. Ez tuti. Gondoljuk csak végig, hol vannak már gyerekkorunk problémái? Folyamatos áramlásban van az élet, és folyamatos a változás. Van, ami lassabban, van, ami gyorsabban alakul ál, de a változás ténye vitathatatlan. Jómagam a problémák megoldását ebből az irányból közelítem meg. Van a folyamatoknak egy általános természete, amit igazándiból nem mindig értünk, mert annyira bonyolult az egész, hogy a racionalitás kereteit túllépi számunkra. Melyik hullám merre tart a tengerben? És mi történik, amikor találkozik a többi hullámmal? Ki tudja követni a sok-sok hullám együttes hatását? A tudósok hatalmas teljesítményű számítógépeket használnak ahhoz, hogy hasonló folyamatokat szimuláljanak, és még leegyszerűsítve is nehéz őket lekövetni, modellezni. Az eszünkkel nehezen tudjuk tehát felfogni, hogy életünk különböző folyamatai (akár a tengerek hullámai) hogyan alakulnak, és miképpen hatnak egymásra. Megfigyeléssel és ráhangolódással viszont van esély arra, hogy meglovagoljuk a hullámokat. Itt jön be a képbe az elfogadás, amit a bejegyzés elején kifejtettem. Kulcsfontosságú, hogy milyen tudatállapotban hozunk döntéseket. Többnyire jelentéktelennek tűnő választási lehetőségekről van szó, de mivel zömében ezek alkotják az életünket, elképesztő erővel bírnak együttesen. Teljesen más perspektívát látunk magunk előtt egy olyan állapotban, amikor túlélő módban vagyunk, uralmába kerített minket a fájdalom, a harag vagy a félelem. Erre szokták mondani, hogy stresszben vagyunk, az élettani folyamatok megváltoznak, az agy csökkentett üzemmódba kapcsol. De ha sikerül ezeket az érzéseket úgy megélni, hogy tartósan ne hassanak ránk, ne ezek határozzák meg döntéseink nagy részét, akkor egy másik állapotból tudunk döntéseket hozni. Na, itt van a varázslat, ezt megcsinálni! Én például egy ideje különféle légzőgyakorlatokat végzek ilyen helyzetekben. Azt mondják, a „lélek”-zet tudatosítása együtt jár a „lélekjelenléttel”. Ebben az állapotban nincs riadókészültség, nem szűkül be az agy a túlélésre, a perspektíva kitágul, és nagyobb eséllyel látjuk meg a megoldási lehetőségeket. Amelyek közül aztán az aktuális helyzethez illőt kiválaszthatjuk, és megtehetjük a konkrét lépéseket, amiket az adott helyzet kíván.
Lépésről lépésre, mindig az éppen előttünk álló szituációra figyelve. (Teljesen felesleges nagy ívű megoldási terveket kidolgozni, az élet úgyis mindig átírja, nekem legalábbis ez a tapasztalatom.) Akár tetszik nekünk a dolgok természete, akár nem, vannak bizonyos törvényszerűségek, amiket nem tudunk megváltoztatni, és nem mindig az történik, amit szeretnénk. Ha lázadunk a főnök hülyesége ellen, vagy mereven ragaszkodunk valamilyen elképzelésünkhöz, akkor nem tudjuk kihasználni a hullámok erejét. Ebben élünk persze, hiszen ezt szoktuk meg. És természetesek az érzelmek, amiket megélünk. Az érzések folyamatosan jönnek és mennek, ez a dolguk, a mi felelősségünk pedig, hogy ezekbe beleragadunk-e. Ha megfigyeljük, ami éppen történik, és meglépjük azt, amit a helyzet kíván, és ami az ítélőképességünknek is megfelelő (ezt racionális és lelki oldalról is egyaránt nézhetjük), akkor máris továbblépünk, és a következő szituációban vagyunk, amit szintén megélünk, megoldunk valahogy. A sok kis lépés meghatározza a hullám, a folyamat irányát. Idővel kirajzolódhat egy-egy fő irányvonal, de a lényeg abban rejlik, milyen az út minősége, mi módon éljük meg azt. Sokszor van, hogy arrafelé nem tudunk haladni, amerre szeretnénk. Úgy vélem, felesleges a dolgokat nagyon erőltetni, azzal csak az erőnket vesztegetjük. Az élet megmutatja, mi a jó irány. Egy példa: szálirányban mindent könnyebb elvágni, mint a szálakra merőlegesen. Ez jó vagy rossz, nem mindig derül ki, a dolgok így működnek, és kész. A kitartást és az erőt érdemes arra tartogatni, mikor a hullámnak megfelelően haladunk, és még tovább érhetünk el így. Ahogy már említettem, a fizikai, hétköznapi valóságból igyekeztem megközelíteni a dolgaimat. Amikor az első gyerekemet vártam, volt egy jövőképem, mit fogok kezdeni az itthon töltött évekkel. Szerettem volna viszonylag rendszeresen jógázni, bringázni, túrázgatni, fontosnak éreztem azt, hogy mozogjak, odafigyeljek a testemre. Úgy gondoltam, boldogabb lesz ez az időszak, ha lehetőség szerint sokat utazunk, vállalva a kényelmetlenséget, amit a pici babával való utazás jelent. Azt is terveztem, hogy kiemelten odafigyelek a baráti kapcsolataimra. Ezek mind abban segítettek volna, hogy töltődjek, és erős legyek, mivel a gyereknevelés sok energiát kíván. Mellette tanulni szerettem volna, és a hobbijaimmal szerettem volna komolyabban foglalkozni, akár pénzt keresve, akár új képesítést szerezve, hogy majd visszatérve a munkaerőpiacra azzal foglalkozhassak, amit szeretek. De az élet folyamatosan másfelé terelt. Mindezek helyett egy olyan látásmódot kaptam, ami gyökeresen megváltoztatta a viszonyomat a világgal. A külső aktív élet helyett nagyon érdekes belső utazáson vehettem részt. Kialakult bennem egy olyan attitűd, hogy bármit is hozzon az élet, ha figyelek magamra, a belső iránytűmre, hogy mit érzek magamban igaznak, és mit nem, akkor bármi történhet, de mindig megtalálom a helyes utat. Most, hogy ismerkedem a Vaszatival, már látom, hogy azok az utak miért nem működtek. Megterhelt északnyugattal nehézkesen megy az utazás, a testmozgás, és a társasági kapcsolatok ápolása. A szinte teljesen zárt keleti oldal nem támogatja a karrieremet és az új lehetőségeket. Úgy érzem magam, mint egy diák, aki egy osztállyal feljebb lépett, és megtanult valami fontosat, amit be tud építeni az életébe, és megnyílnak előtte dolgok, amiket addig nem láthatott meg. Így működik ez nálam, ez az én életem.
A boldogság nem egy eksztatikus, állandósult állapot. Talán egy képesség arra, hogy minél inkább önazonosan élhessük meg az életünket? Ha csak néhány pillanatra, akkor annyira. De talán ezek a pillanatok a legfontosabbak az életben. És ha már a terveket említettem, nos, a Vaszati alkalmazása sem az én elképzeléseim szerint alakult, hogy miképpen tudtam átültetni a tanításokat a gyakorlatba. Most mégis úgy tűnik, mélyebb változást tudtam előidézni, mint azt bármikor is gondoltam volna, de a puding próbája majd az evés lesz. Erről szeretnék majd legközelebb írni. És hogy tényleg ez lesz-e a következő bejegyzés témája, azt majd az elkövetkező időszak hozza magával.
